Chapter 1

Sziasztok drága olvasók! 

 Rosy vagyok és sokan ismerhettek már a Charmed c. történetes blogról. Most egy újabb történettel rukkoltam elő, amit sokkal összeszedettebbnek találok, mint a másik irományomat, az Elbűvölvét. Remélem elnyeri tetszéseiteket és hagytok egy-két gondolatot a fejezet végén!

Jó olvasgatást kívánok,
Rosy.




"Sosem tudod, mikor jön el az a pillanat, amikor szembesülnöd kell a múltad fel-feltörő árnyaival, de ha elérkezik ez a pillanat, légy felkészülve rá, mert különben véged van!"

 A hosszú városba vezető bekötőúton csupán egy autó száguldozott, amit két oldalról is fenyőfák szegélyeztek. A város fényei még ilyen távlatokban is tisztán kirajzolódtak a sötétségben. Hideg volt kint, annyira, hogy az ember leheletét is látni lehetett. Eső ugyan nem esett, de a meteorológusok előrejelzései szerint a napokban erre is sor fog kerülni. A fekete Mercedes szélsebesen szelte az utat s sofőrje egy cseppet sem foglalkozott azzal, hogy más is lehet rajta kívül az utakon. A gázpedálba taposott és próbálta kiverni fejéből az utazásának miértjét.
 Hosszú, szőkésbarna haja a lány arcának minden vonását erőteljesen kihangsúlyozta. Vékony alkata volt, hosszú lábakkal a gázpedált taposta. Irina fejébe egyfolytában a múlt árnyai szöktek be. Akármennyire próbálkozott kiverni a fejéből az évekkel ezelőtt történteket, annál inkább emlékezett minden egyes apró kis részletére, ami természetesen nem tetszett neki. Egész eddigi életében talán először volt ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Sorra ellepték emlékei, szinte már az utat sem látta maga előtt pedig az eléggé vészjóslóan kanyargós utakkal kecsegtette - persze egy ennyire tapasztalt sofőrnek, mint Irina, semmi sem jelent problémát. Úgy rettegett ettől a pillanattól, reménykedett benne, hogy soha nem fog eljönni. Szemei hol ezüstösen, hol kéken csillogtak, bőre természetfelettien sápadt volt, haloványan fény szüremkedett ki belőle, amitől olyan lehetett volna ismeretlenek számára, mint egy Földre szállt angyal - csakhogy nem az volt. Őszintén szólva még saját maga sem tudta, mire képes. Mindig úgy érezte, hogy benne sokkal több van, mint a többi alakváltóban, akik csak az állatok alakját tudták felvenni. Ő más volt, különbözött tőlük ugyanis bármelyik embertársa külsejét fel tudta ölteni magára, ami miatt a legtöbben irigykedtek is rá, mert az effajta kiváltság egyesek számára még veszélyt is jelenthetett.

 A telefonja csörgése hozta vissza őt a valóságba, ami úgy hasított a csendbe, mintha egy alvó embert ébresztett volna éppen egy nehéz tárgy hangos koppanása a földön.
  -  Tessék! - szólt bele Irina indulatokkal teli hangja.
  -  Merre jársz? - a férfihang türelmetlenül csengett. Irina nem törődött vele, felsőbbrendűségét hangjából kihallatszó nemtörődömséggel próbálta hangsúlyozni.
  -  Nem vesztem el, ha erre célzol. Egyébként 20 perc és ott vagyok! - hadarta a választ majd egy mozdulattal kinyomta a kihangosított telefonját megszakítva ezzel a beszélgetést.
 A lány már tulajdonképpen felnőtt az évek során, már 26 éves volt és éppen a jövőjét építgette mikor Keith, egykori vőlegénye fel nem kereste és meg nem győzte őt arról, hogy muszáj visszatérnie a falkába legalább annyi időre, hogy mindent helyrehozzon ott és kiderítse ki is a tettes a sok szörnyűségekért, amik már egy éve folynak az alakváltók sorai között. Semmi kedve nem volt ehhez Irinának, de lelkiismerete nem hagyta nyugodni, ezért feltételekhez kötve ugyan, de elvállalta a felkérést. Persze semmit sem felejtett el, nem bocsájt meg a múltban történtek miatt a falkának, de talán meg tudja szokni, hogy újra köztük él egy rövid ideig.
 Mielőtt még elérte volna a város szélét, Irina egy határozott mozdulattal elfordította a kormányt, lekanyarodott a bekötőútról és egy elhagyatottnak hitt kastély felé vette az irányt, ahol az alakváltók már talán évszázadok óta tanyáztak kisajátítva a környéket a másik falkák esetleg fajok elől. Szigorú szabályok között éltek, amik áthágása súlyos büntetést vont maga után, aminek értelmében akár halállal is lehetett sújtani a törvényszegőt. Mielőtt bejelentkezett volna Irina a kastélyba, ahova időközben már meg is érkezett, nagy levegőt vett és próbálta lecsillapítani a benne dúló kettős érzelmeit.
 Leengedte az ablakot, megnyomta a kaputelefonon a hívás gombot és várakozott egészen addig, amíg egy férfi bosszankodva bár, de bele nem szólt.
  -  Ki az? - kérdése nem hangzott túl barátságosan, de Irina nem zavartatta magát.
  -  Irina Mortmain - közelebb hajolt kissé a kaputelefonhoz, de biztos volt benne, hogy erre semmi szükség nem lett volna, ha embereket nem alkalmaztak volna az ilyen apró-cseprő feladatokra. A kastély kovácsoltvas kapui lassan kitárultak s Irina így már könnyedén be tudott hajtani az elő udvarba, aminek az éke az a hatalmas szökőkút volt, ami már annyi mindennek szem és fültanúja volt.
 Mikor leparkolta az autóját, leállította motorját, Irina csak akkor vette észre, hogy többen is várakoznak a hatalmas kétszárnyú faajtóhoz vezető széles és elég hosszú lépcsősoron vagy azelőtt. Bezárta az ajtókat, hátrasétált a csomagtartóhoz, ahol a csomagjait tartotta majd egyenesen a bejárat felé indult s közben szemével Keith-t kereste ugyanis távolléte során ő vette át az addigi tisztségét, ő irányította az alakváltókat és bármennyire is fájt, beszélnie kellett vele méghozzá a lehető leghamarabb. Minél előbb le akarta tudni kötelességét, nem akarta élete hátralévő részét itt tölteni, hogy a régmúlt még jobban összetörje őt. Amikor nem találta kint, automatikusan a dolgozószoba felé vette az iránt, mert sejtette, hogy ott biztosan ráakad a keresett személyre.
 A cigarettafüst és az alkohol egyvelege kóválygott a szobában, amitől Irinát már a hányinger kerülgette. Éles orrával bármit megérzett több kilométeres körzetben, az itt terjengő szagok nagyon is bántották érzékeny orrát. Szeme még mindig ezüstösen csillogott, de sikerült erőt vennie magán. kihúzta magát és megköszörülte a torkát, hogy jelezze jelenlétét, ha még Keith nem vette volna észre őt, aki a nagy bőrülésben nézett ki a hatalmas ablakon, ami egyenesen a hatalmas kert felé nézett.
  -  Köszönöm, hogy eljöttél! - úgy köszöntötte a nőt, mintha régi jó barátok lettek volna még mindig és mintha semmi sem történt volna a múltban közöttük, ami annyira megronthatta volna kettőjük kapcsolatát. Ez ugyan szemet szúr Irinának, de inkább figyelmen kívül hagyta, nem foglalkozott vele. Nem hiányzott neki a veszekedés és nem akarta az egész ott létét megnehezíteni még jobban, mint amennyire szükséges lett volna.
  -  Tudod jól, hogy nem szívesen tartózkodok itt!
  -  Igen, tudom és hálás vagyok azért, hogy mégis eljöttél! Sokkal tartozunk neked már most...
  -  Azért ne túlozzunk! Ne mondj olyanokat, amiket még magad sem gondolsz komolyan! - Figyelmeztette Irina az egykori vőlegényét. Nem volt kíváncsi a magyarázatára sem a köszönetére sem, egyedül csak az érdekelte, hogy vajon mikor térhet végre vissza az eddig egész jól alakuló életébe. - Inkább térjünk rá a részletekre!
 Keith elmosolyodott miközben kényelmesen felállt és Irinát a két egymás mellett helyet foglaló karosszékbe invitálta, ami előtt a beépített kandalló terpeszkedett, ahonnan most áradt a melegség. A tűz úgy lobogott benne, mint eddig még soha. Irina ült le először, de egy ideig csak a lángokat figyelte, amit saját életével azonosított, ami kezdetkor nyugodtan indult, de aztán egyre nagyobb lánggal égett, míg aztán ki nem aludt maga után hatalmas füstfelhőt hagyva.
  -  Mi történt itt pontosan? - A kérdés súlyosan nehezedett Keith vállára. Az utóbbi időkben egyre megviseltebb, szétszórtabb lett, mintha teljesen kifordult volna önmagából. Egykor markáns állát most borosta díszítette s bőre mintha egy kissé fehérebb lett volna a szokottnál. Láthatóan a falka ügyei miatt tűnt ennyire frusztráltnak.
  -  Egy éve, mikor egy másik falkával kerültünk összetűzésbe a határaink miatt kezdődött minden. Egyre több emberem tűnt el, akikre aztán holtan találtunk rá. Mintha csak a másik falka műve lenne. Ők persze tagadják az egészet és szerintem is valaki más áll az egész mögött - sóhajtott egy nagyot. Irina átgondolta az egészet és próbált olyan kérdéseket feltenni, amikkel előbbre segítheti a nyomozásukat.
  -  Hogy értetted, hogy a határok miatt kerültetek összetűzésbe egy másik falkával? Mi volt a vita tárgya?
  -  Egy ismeretlen személy előásott egy régi vitát, egy kétszáz éve esedékest, amivel eddig senki sem törődött - a lány értetlenül nézett a másikra mintha nem is tudna erről az egészről, ami igaz is volt. Tényleg nem hallott még erről semmit sem. - Eszerint a mese szerint az egyik területünk nem is minket illet meg, hanem Clayton Kershaw falkáját - próbálta összeszedni gondolatait, ami látszólag elég nehezen ment neki. A feje lüktetett az alkoholtól és a cigarettától.
  -  És ki volt ez a besúgó? Nem tudsz semmit sem róla?
  -  Senki nem tud semmit sem róla. Azzal vagyunk csak tisztában, hogy nem emberi lény volt. Egyszer üldözőbe vettünk egy alakot, aki valószínűleg az emberünk lett volna csakhogy az utolsó pillanatban meglógott előlünk. Azóta nem akadtunk a nyomára.
  -  Hogy nézett ki? Körbe tudnád írni?
  -  Magas volt, nem túl vékony, de azért nem is egy izompacsirta. Sötét köpenyt viselt, fürgén mozgott. A szemei ezüstösen csillogtak, karmai voltak. Ennyit tudunk csak - Irina erősen elgondolkodott az újonnan megszerzett információkon. Tisztában volt vele, hogy ez az alak felelős a régi ügy felhozatala miatt, és hogy ezzel az volt a célja, hogy összeugrassza a két legnagyobb falkát, azonban volt valami, ami nem stimmelt ezzel az egésszel, ami miatt nem illeszkedtek egymáshoz a kirakós darabkái.
  -  Az a lény, amiről beszéltél nem hiszem, hogy ember lenne, sőt, szerintem nem is közülünk való. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt az egészet ő tervelte volna ki csak végrehajtotta - hadarta a nő. Keith felkapta tekintetét. Erre még ő sem igazán gondolt, nem volt ideje mindenen átrágnia magát és már saját maga sem látott tisztán. Mivel látszott rajta, hogy nem értette a történteket, Irina elkezdte részletezni álláspontját. - Tudod jól, hogy nekünk nincsenek karmaink, még ha át is változunk, akkor is egy állat alakját tudjuk felvenni vagy legalábbis a legtöbben közülünk másra nem képesek - helyesbített. - Továbbá ember alakunkban nem vagyunk annyira erősek, gyorsak, mint átváltozva. Akit láttál, annak lehet, hogy ezüstösen csillogott a szeme, de ez a szín nem csak a mi fajtánkra jellemző, ugyanúgy lehetett egy szirén vagy egy druida is. Ennek a lénynek köpenye volt, amit nem vett volna fel, ha nem akarná elrejteni magát, és mint ahogy mondtad, nem volt egy langaléta alkat. Ezekből pedig arra lehet következtetni, hogy egy alacsonyabb szintű fajhoz tartozik, talán egy szolga vagy hasonló, tehát őt csak irányítják, ő csak egy bábu. Itt sokkal magasabb erők munkálkodnak, mint ahogy azt gondolnád! - Keith-nek be kellett vallania, hogy amit Irina mondott nem volt hülyeség, talán ez volt a megoldás kulcsa. - Szerintem először is ezt a viszályt kellene valahogy megoldani. Beszélni kéne Claytonnal, elmondani neki az észrevételeinket és szövetségbe lépni úgy, hogy lehetőleg ne tudják meg mások. Miután ez megvolt, az ismeretlen alak után kéne kutatni, elkapni és kivallatni és talán a megbízója is meglesz ezek után.
  -  És hogy gondoltad ezt a kibékülés dolgot? Tudod jól, milyen Clayton, egy csökönyös, akaratos diktátor, aki senkit sem hallgat meg! - Keith már-már felháborodva közölte álláspontját.
  -  Ha ennyire félsz tőle, akkor majd én beszélek vele! - Irina hangja nyugodt volt még annak ellenére is, hogy kezdte elveszíteni türelmét. Nem akarta, hogy látszódjon rajta a félelem, amit a gyengeség jelének tartott. Rég megtanulta, ha valaki kimutatja érzelmeit, félelmeit, akkor az aki csak tudja kihasználja és ezzel könnyedén szúrhat bárki a hátába egy kést is, amit aztán megforgat majd örömittasan kihúzza hátából. - Tudom, hogy nem könnyű az első lépést megtenni, de pont azt szeretnék, hogy ti fejjel menjetek a falnak. Össze akarnak ugrasztani, nem látod? - Irina felállt és onnan nézett Keith kék szemeibe. A férfi két tenyerébe süllyesztette az arcát tehetetlenségében.
  -  Tudom, tudom... - egyszer csak félbehagyta mondandóját, nagyokat lélegzett, próbálta összeszedni széthullott darabjait. - Csak szerettem volna ezt elkerülni - hadarta el, mintha még gondolni sem akarna az egészre.
  -  Egyszer úgyis meg kell tennie valakinek. Ez a valaki lehetek én is vagy egyik megbízottad is, de te is tudod, hogy erre én lennék a legalkalmasabb személy - Irina kihúzta magát, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és kíváncsian várta a fejleményeket. A tűzhöz sétált és úgy tett, mintha a kezét melegítette volna, holott a rávetülő fények játékát figyelte.
  -  Rendben. Legyen, ahogy szeretnéd, de ha te mész, akkor megyek veled én is és az egyik legmegbízhatóbb emberem is! - Ellenkezést nem tűrő hangon szólalt meg, felállt és Irina mögé lépett. A nő megfordult, közvetlen közelről a szemébe nézett s elakadó lélegzetéről nem akart tudomást venni sem. - Megértettük egymást? - a férfi hangja kissé követelőző hangnembe csapott át, amit nem tolerált egy cseppet sem Irina. Nagy, zöldeskék szemeivel a férfiébe nézett és kihúzva válaszolt is a kérdésre bár előtte még átrágta magát azon, hogy jó ötlet-e az, hogy Keith és egy megbízottját is magával viszi.
  -  Ezt még átgondolom - adott semleges választ a kérdésre a nő.
  -  Rendben, de holnap össze kell hívni a falkát, legalább azt elmondhatnád nekik, hogy valaki gúnyt akar űzni belőlünk...
  -  Nem mondhatunk még semmit sem a falkának. Ha ez kitudódik, akkor még nagyobb bajban leszünk! - Vágott a szavába a nő.
  -  Valamit mégis mondani kéne nekik, mért is vagy itt - miután kicsúszott Keith száján az utolsó mondata, Irina meglepetten rá emelte tekintetét majd a tűzre és hitetlenkedve megrázta a fejét. Eléggé fáradt volt ahhoz, hogy vitatkoznia kelljen ezért nem is próbálkozott. Nagyokat sóhajtozva próbálta lenyugtatni magát, ami látszólag mit sem segített.
  -  Holnapra kitalálok valamit, de most szeretnék végre lefeküdni. Nehéz napom volt és hosszú is volt az út - ezt nem kérésnek vagy kérdésnek szánta a lány mégis annak hatott a hangsúlya miatt. Szitkozódott is magában, amiért most úgy tűnik, mintha mindenhez engedélyt kérne, holott ez nagyon nem jellemző rá. Már akkor is nagyon önfejű és makacs volt, mikor még fiatal volt, egy tinédzser, akkor most mért kéne szégyenkeznie ez miatt?
  -  Jól van, menjél csak! A régi szobádba kísérlek... - ajánlotta fel a férfi.
  -  Nem kell, még odatalálok - Irinának más sem kellett, mint a lelkiismeret furdalással küszködő (vagy legalábbis annak tűnő) férfi jelenléte, aki régebben a szívét teljesen összetörte. Kellett egy kis szabadság, egyedüllét neki is, egy kis térre volt szüksége. Amennyire csak lehetett, annyira el akart távolodni a falka ügyeitől, amiért bármire képes lett volna.
 Miután szívélyes búcsút vettek egymástól, Irina fáradtan a szobájába ballagott nem törődve a kíváncsi tekintetekkel, amik a hátát szuggerálták miközben felment az emeletre azon a nagy és hosszú falépcsőn, amin életében már ezerszer megfordult. A régi szobája a keleti szárnyban volt és a hátsó kertre nézett, még egy kis erkélye is volt, ahova régebben még a leghidegebb időkben is kiült és csodálta a tájat. Mint ahogy a ház többi részében is, itt is a faborítású falak domináltak, a fabútorok és egy hatalmas franciaágy terült el az egyik fal közepén. A régi stílusú bútorok visszakalauzolták az ott tartózkodókat a 16. századba, olyan volt, mintha az idő vasfoga meg sem látszódott volna a helyen. Szépen rendben tartották, ami miatt akár múzeumnak is nézhették volna a helyet.
 Régebben Irina is imádta a helyet, ebben a kastélyban nőtt fel, amihez az emlékei szorosan kötődtek. Mivel az alakváltók nagy része tovább él, mint egy átlagos ember, kisebb részük pedig akár örök életűek is lehetnek, Irina még ismerhette dédszüleit is, akik szívesen szórakoztatták kiskorában dédunokájukat. Ő volt a mindenük és mindent megadtak volna a lány biztonságáért s aztán egy szörnyű tragédia miatt Irina az egész családját elvesztette egy pillanat alatt. Ekkor még csak 17 éves volt, tapasztalatlan fiatal, aki kereste a helyét a világban. A történtek után egy csapásra megváltozott: az addig folyton vidám, optimista lányból hirtelen pont egy pesszimista, életunt lány lett. Már nem hitte volna, hogy képes lett volna arra a feladatra, amit kijelöltek számára. Döntését nagyban meghatározta a szerelme okozta "sokk" is, amit még azóta sem igazán hevert ki - most mégis itt van és segít neki. Nem tudta volna megmondani, hogyan tudta mégis meghatni az a szemétláda őt.
 Megrázta a fejét, csomagjából pedig csak egy pizsama után kutatott s miután azt is megtalálta, nem foglalkozott a zuhanyozással, gondolta, majd holnap a napját azzal kezdi. Lekapcsolta a lámpákat s a puha ágyba feküdve szinte azonnal el is aludt.